Talán ott kezdeném, hogy szegény utas elkezdett izzadni! Tekintve, hogy nyár volt, szabadság, szerelem, ez nem is lett volna gond, csakhogy ez a pasas láthatóan szenvedett is, illetve nem igazán volt természetes a mosolya. Pedig én mindent elkövettem az ügy érdekében! Most meg itt duzzog, nyomkodja a mobilját, és patakzik róla a víz…de bocs, kicsit eléje vágtam az eseményeknek.

Az utat, amit meghirdettem előtte még csak kétszer tettem meg, Veszprémből Csongrádra. De ott várt új barátnőm a szerelem minden ígéretével a tarsolyában, és anyósjelölt dugig telt kamrája se volt egy taszító dolog. Na, ne kalandozzak el! Szóval, az utat szokásos módon közzétéve vártam, hogy lesz-e utasom. Magam már más utakon sokszor voltam sofőr és utas is, az Oszkár zseniális találmányként évek óta van jelen nálam. Kizárólag jó tapasztalataim voltak vele, és persze az igazsághoz tartozik az is, hogy a szóban forgó utat amúgy is megtettem volna. Végül indulás előtt egy nappal jelentkezett az utas, későbbi áldozatom. Megbeszéltük hol és mikor veszem fel, Kecskemétig utazna, egy előadást fog ott tartani, azért. Miután mindent bepakoltam, és kitakarítottam az autót is (vegyük figyelembe, hogy 20 éves járgány, ez még gombócból is sok..), majd vidáman elindultam otthonról. Némi kósza gondolatok a fejemben ezt csicseregték:

Az idő szép, a tank tele
Vár ma rám lelkem másik fele
Utasok, sofőrök, Oszkáros népség
Egünket beragyogja felhőtlen kékség

Ez az állapot tartott is 150 méteren át, aztán jött az a rész, amikor II. sebességbe kapcsolok. Jött volna. Mert nem akarta. Mi a… Hogy az a… Huhh, alig veszi be! Megszenvedtem a kettessel, és rájöttem, hogy itt nagyobb gond van! Most mi legyen, nem állhatok meg. Felszenvedtem III.-ba, onnan már jól ment, gondoltam belevágok. Végül is megígértem az utasnak is, nem szeretnék segget csinálni a számból. Veszprémben a lámpás kereszteződéseknél már két kézzel rángattam a sebváltót, és el sem tudtam képzelni, mi a fene lehet vele. Előző nap még semmi baja sem volt. Odaérve a beszállóhoz, azt gondoltam, talán valami átmeneti dolog lesz, és “elmúlik” magától. Hiába, a szerelmes ember reménykedik mindenben!

A kedves utas jól öltözött 50-es pasas, kimért viselkedéssel. Hiába van kint, milyen típusú az autóm, mégis sokan lerottyannak, meglátva azt. Nem árulok zsákbamacskát, ami a luxus utazást illeti, fő hogy célba érjünk. (Na, ez az utolsó mentsváramon most rezeg a léc.) Bevackolódott tehát mellém előre, elhelyezkedett és kissé letekerte az ablakot. Légkondi Level 1. Én nagy vagányan elindultam, tudva, hogy minden OK. Persze, ismét a II.-nál akadás, majd a III.-nál is, úgy néztem ki, mint egy kezdő, béna sofőr, aki most vezet először. Anyám! (Ezt mindketten gondolhattuk.) Lassacskán kiértünk Veszprémből, irány a széles országút, IV.-ben nincs gond. Oldani próbálván a feszültséget, elmeséltem mi a gond a kocsival, és ecseteltem minden előnyét egy húsz éves rozsdásodó autónak. Szerintem meggyőző voltam, mert közölte, hogy neki időre kell mennie megtartani az előadását, így egy percet sem késhet! Ehhez tartsam magam! Naná, természetesen! – mondtam én, és finoman megmozdítottam a sebváltó karját. Valami gyenge nyöszörgésszerű hang jött vissza, de lehet, csak én hallottam. Amúgy meg minden indulást úgy szervezek, hogy van benne 30 perc tartalék idő, tehát oda fogunk érni!

Nem fogunk odaérni! A 710-es elkerülőn baleset, torlódik a kocsisor. Persze a Balatonra megy mindenki, amúgy is nagy a forgalom. Lassan gurulunk, én az előnyét nézem, van időm a sebességet kapcsolni. Két kézzel megy is. Az utas már teljesen letekerte az ablakot, a telefonon az óráját nézi, és számolgat, hol kéne már lennünk. Kicsit idegesítő, de megértő vagyok. Végül is helyette vállaltam be a kockázatot, hogy odaérünk. A felelősség is az enyém. De megkönnyíthetné a dolgom, hogy kicsit együtt érző, nem pedig ilyen mogorva. Hehe. (Valójában én is a saját kínomon nevetek már.) A rendőrök terelik a forgalmat, úgy 20 perc csorgás után átjutunk a Balatonkenesei körforgalmon, és megint felvehetjük az utazó sebességet. Kicsit oda is lépek neki, vannak időnyerő szakaszok. Szegény utasom telefonál, időt néz, útvonalat és időtartamot számol a neten, negyedóránként nézi, hogy mire van esélyünk. Közben én hiába igyekszem barátkozóan beszélgetésbe elegyedni, úgy érzem végleg elvesztettem a szimpátiáját. Most már nincs mit tenni, de rám is átragad az igyekezet, tekerem a kormányt, mint a güzü. Robogunk a végtelenbe.

Enying után sok az útfelújítás, persze ez sem tesz jót a forgalomnak, Cecénél meg a sok út mellett árult zöldség, kolbász és görögdinnye késztet egyeseket indokolatlan fékezésre. De most nincs az a sajttal olvasztott császárszalonna vajas hagymás mártásban, amiért megállnék! Nyomulunk Dunaföldvárra, mint egy revers harmadik Ukrán Front! És már ott is vagyunk! Ha lenne rádió a kocsiban, az sem közölhetné pontosabban az időt, mint partnerem, ki az előadásra szépen vasalt ingét már átizzadta, és látom rajta, hogy ez is bosszantja. Totál megértem, s szememben láthatná az együttérzéssel vegyes igyekezetet, ha nem zárkózna be elméje magányába a mobiljával. De vállaltam, hogy eljuttatom Kecskemétre, ha lerohad a kocsi, akkor is! Átgördülünk a Duna felett, és két kerregő-recsegő sebességváltás közepette megközelítjük Soltot. Érzem, hogy a nehezén már túl vagyunk.

A Solt-Kecskemét közötti majd nyílegyenes út a kedvencem, leszámítva az őrült előzgetőket. Itt lehet haladni szépen. Jó, jó, csak azért, mert nem kell váltogatni az autót. És a teherautókat én is megelőzöm szépen, nagyképűen faljuk a kilométereket. Na, nem egy Párizs-Dakarra indultunk, nyugi, gyorshajtásra nem vetemedek! Főleg nem ilyen autóval. 16 óra elmúlt, 17-re kell odaérni Kecskemétre, ami már látom, tartható lesz. Csak kicsit izgalmasabban. Ezt tudhatja az az ölyv is ott a magányos fán, mert meredten bámulja az elhaladó Suzukit. Biztosan van aurája az autóknak is, és láthatja, hogy szenved! Én továbbra is optimista vagyok, eszembe jut az első utam ugyanide, ahol az utas navigált, mondván, tud egy rövidebb utat, s végül jól elkeveredtünk. De végül visszataláltam, no problemo. Na, mindjárt itt az M5-ös, az elkerülő, aztán az 5-ösnél kell visszamenni a városba, az első benzinkútig. Ott szeretne kiszállni majd, már várják akik továbbviszik az előadásra.

Néha könnyebb a váltás, néha nehezebb, néha meg nem is tudok, mert be van szorulva! Ezért az autó mozgása olyan, mint egy zavarodott UFO-é valami nagyváros felett. Már csak tíz perc van hátra ötig, de tudom hogy elbénáztam! Eltévesztettem a körforgalmat, eggyel előbb kanyarodtam! Basszus, ez nem az az utca, és sehol a benzinkút! Legjobb, ha magabiztosan úgy csinálok, mint aki szándékosan került ki valami útépítést. Lehet, észre sem vette? Naná, hogy de! Utasom ábrázatában benne van, hogy ha videojáték lennék, most szitává lőne. Rendőrkanyar, felbőg a motor (vagy ami marad belőle), és vissza a körforgalomhoz. A következőnél már minden ismerős, simán begurulok lendületből a parkolóba, pont ahhoz a kocsihoz, amiben várják. Nézem az órát, kereken 17:00! Az utas kiszáll, hevesen magyaráz nekik, a táskája még a kocsiban. Szerintem azt várja, hogy kivegyem neki. Kiszállok, nyújtózom, kiveszem a csomagot, vigyorom felkapcsolom harmadik sebességbe. Utasom már megkönnyebbülten, de jeges szigorral nyújtja át a kialkudott viteldíjat, a következők kíséretében: – Csak azért fizetek, mert időben ideértünk! Most erre mit mondjak? Hát itt vagyunk, nem? Hát de! Besenyő István legyek, ha értem, most mi a baja! 🙂

Elköszönök, a “Viszontlátásra” a “Remélem nem” a válasza, úgy érzem az Öreg Autók Hirtelen Műszaki Hibáinak Szövetsége nevében tiltakoznom kéne, de már más, kellemes képek ugranak be az agyamba, úgy is mint barátnőm csodás lábacskái, és anyósjelölt ízletes töltött káposztája. Csongrádig még azért van hátra pár kilométer, jobb lesz, ha elkezdek imádkozni. Indítok, és gurulok tovább. Kicsit bánt, hogy rossz élményeket adtam Oszkárban, részemről tényleg nem volt szándékos! Megfogadom a Szent Tengelykapcsoló Anyaszentegyháznak, hogy adományokat juttatok hozzájuk, ha célba érek én is. A Mercedes gyár böhöm épületei jobbról elmaradnak, gyerünk hát!

…

(Csongrádra baj nélkül érkeztem, s autószerelő is akadt, aki megállapította, hogy a sebváltó alsó rudazata egyszerűen hozzáért az alváz valamely részéhez, nem tudni, milyen okból deformálódva. Szerelés után tökéletesen működött, ami a visszaúton nagy élvezetet nyújtott csóri sofőrnek. Pechjére utasa nem volt, akinek ezzel dicsekedhetett volna…)

A történetben szereplők hamar kiheverték az utat, kisállatok nem sérültek meg. Oszkározni pedig jó.