A sztori szerintem jópofa, de van benne szomorú dolog is. Sajnos a főszereplő Balikó Tamás, másfél éve meghalt. Remélem Ő sem bánná, hogy megosztom veletek ezt a történetet.
Az előzmények nagyon messzire nyúlnak.
Több mint 40 éve konfirmáltam (ez olyan, mint a katolikusoknál az “elsőáldozás”). A pécsi evangélikus lelkész akkor Balikó Zoli bácsi volt, aki később az oltár előtt is képviselte a “felsőbb hatalmat” az esküvőmön. (Már rég meghalt Zoli bácsi is).
A lelkész négy gyereke közül a legkisebb Tamás volt, akivel sokat huncutkodtunk a templom padjai között, és egymás mellett álltunk a konfirmáláskor, a templomban készült fényképen is.
Később más felé vitt minket a sorsunk, az ő ismertsége, karrierje egyre magasabbra ívelt. Amikor már nagyon ismert volt, néha találkoztam vele, de mindig úgy, hogy ő más, ismert emberekkel, színészekkel, rendezőkkel volt körülvéve. Ezért csak egy odaköszönés, esetleg egy kézfogás kísérte az “összeakadásunkat” és ő tudta, hogy honnan ismer.
Hét éve Oszkározom, többnyire sofőrként, de néha előfordul, hogy az anyós ülésre kuporodok utasként.
Jelen esetben Pestre akartam menni utasként és keresgéltem a sofőrök között. Már nem emlékszem mi volt a felhasználó neve, de rögtön tudtam, hogy ő az. Nocsak, ő is a fedélzeten? Nekem jó volt az időpont, hát foglaltam egy helyet és írtam, hogy mellé akarok ülni.
Késett és szentségelt, amikor megérkezett, mert egyenesen a szervizből jött. Hetek óta nem tudják megoldani a Mercijének a kormányproblémáját. Hoppá! Akkor csak előre fogunk menni??? 🙂
Azt mondja változott a terv, már Pécsett felmegyünk az M60-as-ra, mert úgy kevesebbet kell tekergetni a kormányt. Elindultunk, de míg a pályára értünk, a rendszer háromszor megállította az autót… Olyankor valami boszorkányságot kellett tenni: meghatározott számú kormány ide-oda rángatás, gyújtás többszöri ráadása, levétele, eközben pedig varázsszavak: “Mennyél már a rohadt anyádat te szemétláda!” ilyesmik hangzottak el.
Nem tudom a pontos jelenséget leírni.  A Mercinek volt egy hírhedt “rénszarvas” tesztje, amin megbukott ez a modell. Ezért minden autóba beleépítettek egy biztonsági berendezést, ami durva kormánymozdulat után nem engedi az autót 40-nél gyorsabban menni. Na, ez a cucc romlott el és nem kellett a durva mozdulat, hogy bekorlátozza a sebességet.
Szóval felértünk a pályára, nem siettem, de azért nézegettem az órámat, mert csak jó lett volna Pesten aludni! Négyen ültünk az autóban és iszonyúan koncentráltunk, hogy átlépjük a kritikus sebességet! Sikerült! Izmaink lassan elernyedtek, hátradőltünk 120-al suhantunk és beszélgetni kezdtünk.
Többnyire én kérdeztem, ő meg szívesen mesélt. Volt szó színészetről, színházigazgatói, várkapitányi korszakáról, a szerepeiről, kapcsolatairól, gyerekeiről, a baranyai vadászházáról, ahova akár egy éjszakára is leugrik a lovait lecsutakolni. Ez az egyetlen olyan téma volt, amikor rólam is szó esett, merthogy én nem túl messze tőle falusi vendéglátással foglalkozom. Hakniról, pénzről is szó esett, ekkor bújt belém a kisördög, ami a későbbi ugratásom alaptémája volt.
De előbb még elmesélem az egyik számomra érdekes történetét: A Coca-Cola cég – ő sem tudja miért – éppen őt szemelte ki arra, hogy egy 40 másodperces TV reklámnak ő legyen a főszereplője. Az érdekes az volt ebben, hogy Argentínában kellett ezt leforgatni (bár ez egyáltalán nem látszott a kisfilmben). Az iszonyú magas gázsi mellett természetesen a repülőjegyét és több mint egyhetes ottlétének összes költségét is állták, és fogadásról fogadásra cipelték egy álló hétig. Elvitték egyszer egy tangó klubba, ami rá és a mesélésén keresztül rám is mély hatást tett. Hihetetlen volt az emberek tánc iránti és azon keresztül az egymás iránti tiszteletük. Idős emberek, akik odáig szinte csak csoszogva jutottak el, kiléptek az utcai cipőjükből, felvették a makulátlan fekete lakkcipőt és olyan mozdulatokat tettek a tánc közben, ami fizikai lehetetlenségnek tűnt egy 80-as éveiben járó aggastyánnál.
Ez a történet azért jutott az eszébe, mert előtte kérdezte, hogy táncolok-e még. Fiatalon néptáncoltam, most meg az amerikai kontinens táncait ízlelgetem, swing, salsa.

Útközben kétszer még újraindítottuk a rendszert és be is futottunk a Nagyfaluba. Kiszállt a két utas hátulról, majd megállapodtunk abban, hogy én hol lépek ki. Mondtam, hogy hol tud félreállni, hogy nyugodtan meg tudja írni a számlát az utazási díjról. Elakadt a hangja, érdekes arckifejezést vett fel, mire rászóltam: mi van nincs itt a számlatömböd? Nem baj, majd holnap, vagy holnapután összefutunk a városban! Azt mondja, hogy ő nem kapott az Oszkártól számlatömböt! Mondtam, akkor sürgősen menjen be a központba és igényeljen egyet, de mivel régi ismerősök vagyunk, elfogadok számlát tőle, mintha műsort adott volna a falusi panziómban. Hát még mindig nem nagyon tudott beszélni… Aztán megkegyelmeztem neki és kérdeztem, hogy felvenne-e a társulatába, ha ezt a kis számlás jelenetemet egy castingnak tekintenénk?! 🙂
Sajnos akkor láttam utoljára a nagytermészetű Balikó Tamás színész- rendezőt.