Kedves Oszkárosok!

Az én történetem nem indul vidáman, és már itt a sztori elején szeretném megkérni az oldal szerkesztőit, hogy a nevemet, usernevemet, vagy e-mail címemet, etc… ne tegyék közzé. Röviden a sztori: Kirúgtak az oszkározás miatt.

Több, mint két éve vagyok regisztrált tagja az Oszkárnak. Rengeteg kilométer, és számos kellemes kaland van már mögöttem. Amióta a közösséghez tartozom, rengeteg új élménnyel és ismeretséggel gazdagodtam, és remélem gazdagítottam utastársaimat is. Mindenkinek csak szépet és jót tudok mesélni erről a mozgalomról, amiben a leginkább az tetszik nekem, hogy anélkül növekszik dinamikusan, hogy ezt óriási erőforrások elégetésével kellene támogatni. (Innen nézve legalábbis úgy tűnik :-))

Egy multi cég alkalmazottjaként, céges autómmal jártam az országot. Ez volt a munkám egyik fő része. Éveken át róttam kilóméterek tízezreit egyedül, unalmasan, sokszor fáradtan. Régóta hallottam már az oszkar.com-ról, de nem foglalkoztam vele, míg egy napon próbaképpen meghirdettem egy szegedi utat. Ez az első út egy igazán pozitív élmény volt, így nem volt kétséges a folytatás sem.

Két év oszkározás után azonban hirtelen megszakadt a jelenlétem a weboldalon. Régi utasaim hiába kerestek. Egy szép hétfői napon váratlanul behívott a főnököm, majd egy „szívélyes” belső biztonsági kihallgatás keretében jegyzőkönyvbe vettük, hogy bizony a céges autóval oszkározom, ami nem összeegyeztethető a cég működési kódexének egy bizonyos pontjával. Hiába védekeztem azzal, hogy az útjaim elsősorban a munkavégzéssel voltak kapcsolatosok, egyszerűen a 100 km-ek magányát szerettem volna értelmesebben kitölteni. Minden alkalommal, ha A-ból B-be utaztam, az a munkaköri kötelességem volt, oszkár nélkül is meg kellett tennem. Egyetlen fillér kár nem érte a céget, mégis még azon a héten azonnali hatállyal kirúgtak, csaknem 17 év munkaviszony után. Ráadásul az is ismeretes, hogy a cég előszeretettel támogat ehhez hasonló portálokat, kifejezetten a fentarthatósága miatt, de döntő bíráimat ez sem hatotta meg. Egy napot kaptam arra, hogy átadjam folyamatban lévő munkáimat és összeszedjem a dolgaimat.

Hibát követtem el, hogy pénzt fogadtam el az utakért. Ez így működik – gondoltam – én sem lógok ki a sorból. Bevallom egy kicsit jóleső érzéssel töltött el az is, hogy egy rég áhított távcsövet úgymond „összeoszkároztam” ezalatt a két év alatt, de nem ezek a jelképes összegek motiváltak. A heti egy-két utam egyáltalán nem volt üzleti célú – oszkáros tekintetben nem. Lehetett volna másképpen is kezelni ezt a helyzetet. Kész lettem volna utólag valahogy összeszámolni összes „bevételemet” és azt mondjuk jótékony célra felajánlani, de esélyem sem volt rá, mennem kellett.

Ennek a sztorinak már 3 hónapja, de a történet szerencsére nem így fejeződött be. Pontosan azon a napon, amikor kirúgtak, teljesen véletlenül összefutottam egy régi ismerősömmel, aki teljesen véletlenül megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék -e velük dolgozni. Nos, egészen „véletlenül” igennel válaszoltam. Azóta egy nagyszerű csapatban dolgozom olyan feltételek mellett, amit korábbi munkahelyemen nem is remélhettem volna. A 17 év teknősbéka tempójú változásai után ma egy dinamikus, fiatal csapatban dolgozom, ahol végre új dolgokat tanulhatok úgy, mint abban a közegben, miben annak idején kezdtem az előző munkahelyemen és ma csak úgy emlegetjük volt kollégáimmal, hogy a hőskor.

Azóta már új céges autóm van – jobb is mint a korábbi, és hamarosan újra meghirdethetem az útjaimat. Hamarosan újra találkozhatom régi és új utasaimmal, és tovább gyűjthetem a pozitív véleményeket is.

A történetnek két tanulsága biztosan van. Emberek! Céges autóval vezetőtök írásos beleegyezése nélkül ne oszkározzatok, vagy oszkározzatok inkább ingyen, vagy egy jól vállalható népszerű jótékony cél érdekében. A másik és a fontosabb az, hogy bízzatok a gondviselésben! Néhány utas már hallott tőlem ehhez hasonló happy end történetet az életemből, ami korábban esett meg velem. Most egy újabb született. Sokan mondják e történet hallatán, hogy „nincsenek véletlenek”. Nekik azt kell mondjam: igenis vannak, másképpen kidobhatnánk a valószínűségszámítás nevű tudományunkat, azonban ez a sztori mégsem volt véletlen. 🙂