Mariettával nem tegnap utaztunk együtt, úgy jó 4 éve. Arra a 200 km-re Budapest és Pécs között, arra az alig három órányi együtt töltött időre viszont ma is mosolyogva emlékszem vissza. Ma is érzem azt az atmoszférát, amit ez a hölgy, és a hátunk mögött utazó pár, valamint tündéri kis kutyusuk teremtett. Egészen elképedtem, mikor kiderült: Marietta és köztem több, mint 40 év a korkülönbség. Hiszen kb. fél óra után már spanyol “amigo”-járól, szerelmi zűrökről és csodákról beszélgettünk. Tudjátok, amikről úgy a húszas barátnőinkkel szoktam. Aztán jöttek a zarándokutas, hegymászós témák, és én biztos voltam benne, hogy ez nem egy mindennapi utazás.
Éppen Kakasdra érkeztünk, amikor Marietta hirtelen ötlettől vezérelve egy helyi kis cukrászda felé vette az irányt, miután kiderült, hogy mindannyian odavagyunk a házi krémesért.
Szerinte ott, Kakasdon a világ egyik legfinomabb krémesét készítik. Az első falatok után ebben már mi sem kételkedtünk.
Marietta vendégeként ezekben a pillanatokban a legszerencsésebb Oszkár-utasokként éreztük magunkat. Kakasd számomra azóta is mesefalu. Bármikor áthaladunk rajta, mindig eszembe jut a fehér Kangoo, a krémes. De legfőképpen eszembe jutnak ennek az örök fiatal, nagybetűs nőnek a történetei, amiket én is így szeretnék majd mesélni a gyerekeimnek, unokáimnak, mint ő tette.
Bárhogyis, 40 év múlva szeretnék Marietta lenni. Köszönöm, hogy találkozhattunk!