Gyakran járok autóval Pécs és Pest között. Egy alkalommal, nosza, feldobtam a hirdetést, kisállat is jöhet jeligével, és bejelentkezett egy fiatal pár, akik egy gyönyörű, kedves, jólnevelt kis tacsival utaztak.
Picurka tacsi elhelyezkedett a gazdi ölében hátul, elindultunk.
Jóízűen beszélgettünk, egyszer csak hallom ám, gazdinéni csitítja a kutyust, de annak aztán mondhatott bármit, előremászott gazdibácsihoz. Ott összegömbölyödött, nézegetett.
Megvolt a jó kis téma, kitárgyaltuk a számítástechnika rejtelmeit, meg a kutyalélek rejtelmeit, és épp megállapítottuk, hogy ez a kis pacsitacsi milyen jólnevelt, meg higgadt, mikor a kutya fogta magát, és beült a váltó mögötti aprótartóba.
Olyan kicsi volt, hogy bőven elfért. No, mindkét gazdi vadul nevelni kezdte, hogy nem szabad, meg gyere onnan, de mivel tacsi, bármit is mondtak neki, falra hányt borsó volt.
Ő úgy döntött, hogy kontrollban marad: övé a váltó.
Mivel van egy régi szokásom, hogy a jobb kezemet nagyon sokszor pihentetem a váltón, hiába automata az autóm, egy idő után egy selymes kutyafej került a kezem alá.
Tacsibarát úgy gondolta, hogy nem úgy van az, mint szegény helyeken, vagy simogatom, vagy biza, ő vezet. Amint elvettem a kezem a buksijáról, máris mocorogni kezdett a vezetőülés felé, és hamar rájöttem: ha nem akarok utasként autózni, akkor igen gyorsan simogatnom kell őeminenciáját.
Pestig simogattuk a gazdival felváltva a kutyust, aki annyira jól érezte magát, hogy a tenyérnyi helyen összegömbölyödött, és időnként hangosan szuszogott.
És puha volt, áradt belőle a bizalom, az elégedettség.
Életem egyik legszebb útja volt.
One thought on “A tacsi, aki mindenáron vezetni akart”
Pingback: “Az én sztorim” győztesei | Az Oszkár telekocsi blogja