Dániel és az én történetem 2015. október 27-én kezdődött, reggel 6:45 perckor, Győrött.
A 2015-ös év minden tekintetében a változások éve volt számomra. 14 éves házasságom omlott össze abban az évben végérvényesen, a nyár folyamán elköltöztem a gyermekeimmel, készültem a doktori védésemre, ami ősszel volt esedékes, közben pörögtek a kutatói munkáim is. Szóval a feje tetején állt minden.
Egyik esemény jött a másik után és mindeközben még 14 kg-ot is ledobtam magamról a sok idegeskedés miatt. (Bár a 14 kiló veszteséget nem sirattam, mert újra a régi formámban voltam.)

Szóval, azon a bizonyos októberi reggelen Kalocsára készültem, budapesti átszállással.
A gyermekeimet elvittem az oviba, ami a város másik végén volt. Alig láttam a dühtől, mert a volt férjemnek kellett volna aznap elvinnie a prücsköket, de ő “nem érezte jól magát”, így én rohantam velük az oviba.
Természetesen ezért késtem az Oszkáros megbeszélt időpontról és a helyszínt is át kellett variálni miattam.
Zsolt, a sofőr nagyon jó fej volt. Már többször utaztam vele, így nem volt morgás a variálás miatt.
Telefonon egyeztettünk, hogy hol fog felvenni, nekem hol a legkedvezőbb. Jelezte, hogy a pláza jobb oldalán várjam. Én meg szinte kétségbeesve, elfúló hangon mondom (amint később kiderült, a kihangosított vonalban), hogy most szórakozik velem, diszlexiás vagyok, nem tudom, melyik a jobb vagy a bal… Mély csönd a vonal túlsó végén és éreztem, hogy ez így nem lesz jó, ezért vizuális megerősítést kértem.
Sikerült tisztázni, hogy pontosan hol is kell várnom. A kocsi meg is állt a vizuálisan megerősített helyen. 🙂
A járdáról akartam beszállni, de azon az oldalon (ne kérdezzétek, hogy melyiken, diszlexiás vagyok 🙂 ) ott egy fiatal srác ült.
Hát, itt már tényleg elvesztettem a türelmem és kérdőn, elég keményen néztem rá. Nem hiszem el… Azt gondolja talán, hogy még én fogok lemenni az útra, a száguldó autók mellett sasszézni, hogy beüljek?! – a viharos tekintetem el is mondta, amit gondoltam, de ő nem moccant. Csak nézett a nagy szemeivel.
Hát, legyintettem a kezemmel, kissé leereszkedően, hogy menj már arrébb kölyök! Pattant a biztonsági öv és Ő arrébb csúszott. Így már kényelmesen beültem. Négyen voltunk, három pasi és én.
Zsolt, a sofőr kérdezte, hogy mi volt a gond a reggelemmel, hát kitört belőlem minden. A volt férjemmel való durva vita, a napi problémák, a rám váró feladatok tömkelege stb. Csak mondtam-mondtam. Senki nem mert közbevágni. Mikor lenyugodtam, ránéztem a kölyökre, akit úgy 10 perce zavartam arrébb a kényelmes helyéről. Kicsit éreztem, hogy túl szigorú voltam vele, hát oldandó a feszültséget, rácsaptam a combjára és megkérdeztem tőle: és egyébként te mivel foglalkozol?
A döbbenet ismételten kiült az arcára (nem elég, hogy ez a perszóna arrébb küld, most meg még csapkod is, bakker, nem semmi nő), a tekintete a meglepetést követően hamiskásan kezdett csillogni, még egy kis mosolyt is megbújt a szája sarkában.
– Dániel vagyok és pincérként dolgozom külföldön.
– Hát, nagyon örvendek Dániel. Én Lilla vagyok és antropológusként dolgozom itthon.

A munkám mindig bőséges beszélgetési témát ad, hiszen a múmiakutatás nem hétköznapi foglalkozás. Most is ez történt, érdeklődve kérdezgetett a munkámról. Hova megyek most, mi lesz Kalocsán, mivel foglalkozik pontosan egy múmiakutató stb.
Tetszett a csillogó szeme, és nem akartam, hogy csak rólam szóljon a beszélgetés. Én is kérdezgettem, hogy miért is dolgozik külföldön. Soha senkit nem hallottam ellőtte olyan lelkesedéssel, odaadással beszélni a munkájáról, mint Őt. Fiatal kora ellenére nagyon céltudatos volt a munkájában, és ahogyan kitűnt, az élete irányításában is. Határozottan szimpatikus volt. És persze előjött a klasszikus téma, ki hány éves. Én perszer ilyenkor mindig visszakérdezek, hogy hány évesnek tippel. Láttam, hogy kattog az agya a korábbi információk miatt, hiszen mondtam, hogy már 15 éve vagyok a pályán, így 33 évet mondott. Elmosolyodtam és azt mondtam neki:
– Édes vagy, de 38 múltam.
– Biztos, hogy nem. Nem hiszem el. – vágta rá – 30-nak sem nézel ki.
– És te mennyi is vagy? – kérdeztem.
– 24. – jött a válasz.
– Kölyök.

A tekintete innentől kezdve csak a szememet kereste. Egyszerűen nem engedte, hogy másra is figyeljek, ami nem is esett nehezemre.
Rendkívül sok mindenről beszélgettünk az út során, nem is gondoltam volna, hogy ilyen tájékozott a világban történő eseményekkel kapcsolatban. Furcsa volt ezt látni egy ilyen fiatalembertől. De ugyanakkor elképesztően pimasz is volt, de borzasztóan tetszett. Azért egy párszor még megcsapdostam a lábát, mikor kéretlenül pimaszkodott. De nem tudtam rá haragudni, mert rendkívül bájosan csinálta. Rég voltam ilyen felszabadult.

Mire Budapestre értünk, már fogta a kezem (mondom, hogy pimasz volt). Mikor kiszálltunk a kocsiból, nem akart úgy elengedni, hogy telefonszámot ne cseréljünk. Nem tudom, hogy miért adtam meg, mert nem szokásom, de odaadtam.

Természetesen a pesti találkozóhelyet nem találtam, így elkísért, mert tudta, ha azt mondja jobbra menj, aztán meg balra, menj megint jobbra, ezzel az információval nem fogok odatalálni. A séta közben megkérdezte, hogy mit sportolok, mert láthatóan nagyon jó kondiban vagyok.
– Igen, rendszeresen járok edzeni. Jól is érzem magam. Különösen büszke vagyok a combomra, sokat dolgozom rajta, hogy erős legyen és feszes.- mondtam rendkívül elégedetten.
És mit csinált ez a pimasz kölyök?! Nemes egyszerűséggel végig simította a hátsó combomat menet közben, a fenekemig. Pillanatig eltöprengtem, hogy egy méretes pofonnal jutalmazzam vakmerőségét, vagy mit is tegyek? Köztes megoldásként ugrottam egy nagyot, mint egy kecses kecske. 🙂 Te jó ég! Neeem hiszem el! Ez tényleg velem történik?! És még adott egy nagy puszit is. Lefagytam.

Egész nap a hatása alatt voltam, vigyorogtam mint egy vadalma. De nem ért véget a történet, mert még nem is értem Kalocsára, mikor kaptam egy sms-t, hogy reméli jól telik az utam. Aláírásként: a pimasz, de annál lelkesebb útitárs.
Elbűvölt. Az sms-eket napokon keresztül kaptam tőle, egyik pimaszabb volt mint a másik, persze kenegették hájjal a nőiességemet. Teljesen letaglózott, hogy ez a fiatal, jóképű kölyök, egyszerűen tudja, pontosan tudja, hogy mit, hogyan kell mondania nekem, hogy az érdeklődésemet fenntartsa, sőt…

Aztán kb. egy hét múlva felhívtam telefonon. Kicsöngött. Vártam türelmesen (később elmesélte, hogy hirtelen nem is tudta, hogy mit tegyen, pánikba esett, nem gondolta volna, hogy felhívom). Felvette.
Megkérdeztem Danit, hogy volna-e kedve Pesten találkozni velem, előadást fogok tartani a Nemzeti Múzeumban a munkámról egy konferencián. Megbeszéltük, hogy az adott napon reggel 8-órakor találkozunk. Ettől kezdve már telefonon beszéltünk. Fura mód esténként már vártam a a hívását, jó volt hallani a hangját.

A konferencia időpontja gyorsan eljött, és Dani várt rám (hajnalban kelt, hogy Keszthelyről Budapestre érjen időben), a megbeszélt helyen, csillogó, várakozó szemekkel.
Az előadás után elmentünk ebédelni, meghívott, valami nagyon trendi helyre. Élveztem a vele töltött időt. Elvitt a Bálnához is. Nem jártam Budapesten azelőtt vagy 15 éve… Annyira rácsodálkoztam a város szépségére, hogy mennyit változott, amíg én Győrben éltem!
Gyönyörű őszi időnk volt, a Duna-part, a folyón végigvonuló lágy fuvallat, a lemenő nap fénye, melegsége cirógatta az arcom, a lelkemet pedig Dani figyelmessége. És ott, a Bálnánál megcsókolt.
Vegyes érzelmek fogtak el: kíváncsiság, vágyakozás, önostorozás, hogy elment neked a józan eszed Lilla, hiszen ez még csak egy kölyök… Igen, igen, még csak egy kölyök… de milyen édes, kedves, figyelmes.
Soha senki nem figyelt még ennyire rám. És különben is, nem tartozom senkinek magyarázattal- előjött a dacos Lilla -, nem csapok be senkit, nem csalok meg senkit. Miért ne érezhetném jól magam? Hát, megbeszéltünk egy újabb randit, szintén Budapesten.

November 16-án találkoztunk újra, vacsorázni hívott. Rózsával várt, az aperitifet a Budai Hiltonban fogyasztottuk, a négy fogásos vacsorát a Széchenyi-hídra néző egyik budai vendéglőben költöttük el. A Deák téren egy egész apartmant lefoglalt. Mesébe illő volt minden. Emlékszem, arra gondoltam, mikor néztem a kivilágított Lánchidat, hogy igen, én ezt megérdemlem, minden annyira romantikus, minden annyira mesés, és én ezt most megérdemlem.
Mennyire hiányzott ez az életemből… És itt van ez a kölyök, 24 évesen, és Ő mutatja meg nekem, hogy mi is az a romantika. Te jó ég, mennyire sivár volt eddig az életem!
Az apartmanban rózsaszirmok vártak a szobában, gyertyafény, csokoládék, minden romantikus kellék a tökéletes arányokban.

Másnap reggel haza vitt Győrbe, bevásárolt és főzött nekem ebédet. Elképedtem. Tudtam, hogy nemsokára elmegy Ausztriába dolgozni, a téli szezont már évek óta ott töltötte. Nekem, pár nap volt már csak a doktori védésemig, így újra volt lehetőség az ünneplésre.
A védésem summa cum laude lett. Fergeteges bulit csaptunk a barátaimmal és természetesen már Dani is ott ünnepelt velünk. Meghívott Kehidára az elutazása előtt, három csodálatos napra. Megmutatta a szűkebb pátriárkáját is, hiszen a Balaton-felvidékről származik.
Néztem, ahogyan lelkesedéssel beszél a terveiről, a lehetőségeiről, és akkor hasított belém a felismerés, hogy te jó ég, én el tudom képzelni az életem mellette.

Már nem tudtunk elszakadni egymástól. Három hetet töltöttünk itthon együtt, megismerte a gyerekeimet, hamar kialakult a szimpátia közöttük. Semmit nem erőltettem, hagytam, hogy minden alakuljon a maga tempójában és medrében.
Kijártam hozzá Ausztriába, mikor letelt a szezon, az első útja hozzám/hozzánk vezetett. A gyerekeim nagyon örültek neki. A mi napig együtt vagyunk, tervezzük a jövőt, a szülei hamar elfogadtak minket, befogadtak. Dani életem eddigi legjobb döntése. Biztonságban, megbecsülésben, szeretetben érzem magam mellette, ahogyan a gyerekeim is.

De most őszintén, ki mondaná meg, hogy 14 év van közöttünk, mert én nem. 😉

u.i.: A barátnőim, a korombeli nő ismerőseim csak annyit szoktak mondanak: taníts mester! 😀 És mindezt, egy Oszkáros útnak köszönhetem. 😀 Hihetetlen út, hihetetlen szerelem. 😀

(Később megkérdeztem Danit, hogy mikor szeretett belém. Azt válaszolta, amikor arrébb hessegettem az első találkozásunkkor, és amikor megcsapdostam a lábát, akkor már tudta, hogy ebből nem fog tudni szabadulni és nem is akar.) 🙂